És beszélgettünk erről. Párra vágyik, úgy, ahogy én. Nem pedig megmentőre. És valójában ez fogalmazódott meg bennem…hogy azért “bizonyos típusú” férfiak vonzák a nőket, mert majd ők nyithatják meg, mellettük oldódnak, meg lehet menteni őket. Aki eleve odaadó, az nem izgi, de valójában ez csak magunk felé az indoklás, valójában őket nem kell nyitni és megmenteni. Így pedig ezt a szerepét nem érzi beteljesítettnek a nő. Mintha nem lehetne “önmaga”, vagy “nem teljesítené be a “sorsát/feladatát”…”
A nőiességéhez kapcsolódó önbecsülés ahhoz kapcsolódik, hogy még a sziklát is fel akarja és fel képes-e olvasztani.
Ezért ismétlődnek az ugyanolyan típusú kapcsolatok.
A férfiak megmentőt keresnek, a nők pedig megmentendőt.
Aki már nyitott és kifejező, szimpatikus, de “vele már nincs munka, tenni való”, így ők maradnak barátnak. Mert az oldáshoz, nyitáshoz a legintimebb “eszköz” az érzékiség és vonzódás. Ezzel mutatják ki legerőteljesebben a másik felé való nyitottságot, és elfogadást, ami hatására a férfi valamennyire elkezd nyitni, elkezdi lehámozni a falait.
És ezért nem “elég” a jól érzem magam a másikkal.
Mivel pedig a test és a lélek valóban ugyan annak az érmének a 2 oldala, ezért a fiziológia ehhez alkalmazkodik…
A test valóban elárulja mi lakozik bent.
Csak ez is, mint minden más, ellenkező megvilágításba kerülhet a biologika ismeretei alapján a korábbiakhoz képest.